Természetesen kommunikációról lesz szó, ez nem egy film címe.
Kéretik kellő komolysággal és a hozzá tartozó kellő humorérzékkel olvasni, vagy a blogot időben elhagyni!

Vágjunk a közepébe! 

Mi a különbség a két (példa)mondat között?

Én úgy gondolom, hogy ez a folyamat ahhoz hasonlítható, mintha egy energiafolyam elindulna a középponti helyen lévő gócpontból, végigfutna a meridiánokon, miközben energiával töltené fel a csomópontokat, majd eljutna a legfelül lévő, mindent vezérlő centrumba, aktivizálva az energiaszegény területeket.

A gócpontból kiinduló energiafolyam lassan szétterjed a meridiánok mentén, miközben feltölti energiával a csomópontokat, majd eljut a fenti, mindent vezérlő centrumban, ahol aktivizálja az energiaszegény területeket.

Formailag tekintve, az egyik hosszabb, mint a másik, ez egyértelmű. Ezért azt gondolhatnánk (remélem senki nem teszi!), hogy a második pontosabban, jobban, célratörőbben van megfogalmazva.
Az első mondat talán még bizonytalanságot is sugall a megfogalmazása miatt.
Még pár különbséget lehetne felsorolni, de nem nyelvészkedni szeretnék.

Számomra a legfontosabb különbség:

A második  mondat egy folyamatot ír le tényként. Létező gócpontról, csomópontokról, létező meridiánokról szól. Tényként állapítja meg a létező centrum területeinek energiahiányát.

Ezzel szemben az első mondat egy hasonlaton alapuló leírás (metafora), amely segít láttatni, érzékeltetni egy folyamatot, de nem magát a folyamatot írja el. Nem állít, hanem hasonlít, jelöli a szubjektív nézőpontot.

Nekem nyilvánvaló, hogy a két mondat nem ugyanazt mondja.

A Bűvész

A bűvész őszintén elismeri, nem titkolja, hogy csal, amit látunk, az nem a valóság. Fel is hívja a figyelmet:

Vigyázat! Csalok!

Mégis, egy jó bűvész mutatványaiba oly mértékben bele tudunk feledkezni, hogy már-már valóságosnak érezzük azt, amit látunk. Mert látjuk, hiszen az előbb még ott volt a nyúl, most pedig nincs ott! 
Hányszor halljuk, esetleg magunk is mondjuk:

Hiszem, ha látom!

És elhisszük egy pillanatra, amit a bűvész mutat nekünk, hiába figyelmeztet előre. Hiszen saját szemünkkel látjuk.
Most tegyük szívünk fölé a kezünket és ismerjük be magunknak, ez nemcsak a cirkuszban, nemcsak a színpad előtt ülve történik meg velünk!

A Guru

Hogy ugyanazt értsük [kommunikációs alapfogalmak: jelrendszer és kódolás], fontos kiemelnem:
A guru szót nem azokra a tibeti, indiai emberekre értem, akik egy önálló szellemi iskolát hoznak létre, vagy egy tan valamilyen változatát dolgozzák ki. Nem azokra, akik e tanok mestereiként tanítványokat fogadnak maguk mellé és arra törekszenek, hogy tanítványaik a legmagasabb szintre jussanak e tanok elsajátítása, gyakorlása révén.

A guru szó egyik modern használatában egy olyan embert jelent, aki elmélyült egy adott szakterületen és az erre a területre vonatkozó kérdésekkel bizalommal  lehet hozzá fordulni, mert esély van megfelelő választ kapni tőle.

A szó másik modern értelmű használata arra az emberre vonatkozik, aki magát egy terület szakértőjének jelöli meg és olyan embereket gyűjt maga köré, akik véleményükkel ezt igazolják. Általában nem tűri meg a kritikusokat, kételkedőket, de még a diskurzusra hajlókat sem ebben a táborban. A rajongói kört nyitottnak nevezi, valójában ez egy zárt kör, amelyből az önálló vélemények kizárást vonnak maga után.

Ez utóbbi definíció értelmében használom a guru szót ebben a blogban.

A guruk általában nem nagyon használnak metaforákat. Nagyon sokszor elméleteket állítanak fel, amelyekről kijelentéseket tesznek. Az adott (szak)területről bizonyos részeket kiemelnek, hozzáadják saját elképzeléseiket. Saját és mások tapasztalatait (=folyamatok észlelt kimenetét), azaz azt, amit látunk, magyarázzák el nekünk.
Vagyis azt mondják:

Saját szemeddel látod, tehát az a valóság, amit én mondok.

Hol találunk ilyen gurukat? Nem kell sokat keresgélnünk. Csak figyeljük azokat, akik a második példamondathoz hasonló kijelentéseket tesznek. Sokan közülük valóban jó szakemberek, vagyis bizonyos határokon belül meg tudják azt a feladatot oldani, ami a szakterületükön eléjük kerül. Nem ezzel van a baj. Azzal, hogy egy metaforát a valósággal azonosítanak. Amíg ezt önmagukban teszik, talán nincs is baj. Azt már óvatosabban kell kezelni szerintem, amikor a metaforát valóságként nyújtják a követőknek, rajongóknak.

Egy példát említenék: Volt a múlt század 70-es éveinek végén egy úgynevezett csontkovács. Gyakorlatilag csak kézzel sok olyan problémás esetet is megoldott, amikkel az orvostudomány nem bírt. Orvosok, orvos professzorok küldtek hozzá pácienseket, mert meggyőzte őket az eredmény (amit tapasztaltak, amit láttak).
Ahogy egyre népszerűbb, keresettebb lett, a médiában is többször szerepelt. Nem állítom, hogy ez indította el a guruvá válás útján, csak sejtem, hogy ennek is szerepe volt benne. Hogy végül mekkora guru lett belőle (vagyis mekkora követői tábora, mennyi "tanítványa volt"), nem tudom.
Azt láttam, ez hogyan történt. Először csak válaszolt azokra a kérdésekre, hogy mit is csinál. Akkor még érzésekről, megérzésekről beszélt és hasonlatokat alkalmazott. Későbbi interjúkban és műsorokban már néhány dolgot nem hasonlatként, hanem tényként mondott el. Aztán megjelent a saját elméletével, bár nem nevezte elméletnek. Ekkor már a fenti, második példamondathoz hasonló kijelentéseket tett. Összekeverte az elméletét a valósággal.
Úgy hallottam, hogy innen kezdve már kevesebbet foglalkozott a gyógyulást segítő, tényleges tevékenységgel. Sokkal inkább természetgyógyász konferenciákon és a médiában az elméleteit szórta szerte szét a világban, mint valóságot. Megjegyzem, még talán ez sem lett volna baj, ha ez alapján mások tudtak volna gyógyítani. Ám ezek az elméletek nem "hogyan"-okról szóltak, hanem a "miért"-re adott válaszoknak szánta őket. Amikből persze nem lehetett levezetni a "hogyan"-okat.

A Tudós

A Tudós azért tudós, mert tud valamit. Például azt, hogy egy elmélet nem egyenlő a valósággal. Vagy azt, hogy ugyan a 2+2=4 tőlünk független valóságnak fogadható el, azonban ezen megjelenítésében, - ami az emberi szellem által kreált matematika,  - csak a valóság modelljéül szolgáló leírás eszköze.

A Tudós is eshet csapdába! A kommunikáció csapdájába. Leggyakrabban a természettudósok esnek ebbe az alattomos csapdába. Alattomos azért, mert azt sem lehet észrevenni, hogy az ember beleesett. Mert kommunikálni, beszélgetni mégiscsak kell arról, amiről normális nyelven nem lehet. Mégsem lehet mondatonként beiktatni hat kilométer hosszú egyenletet, vagy egy kémiai képletet a beszélgetésbe. Csak matematikai formulákban beszélni elég macerás dolog egy kávézás közben. Absztrakciókról, egyenletekkel leírt, a mindennapi életünkben soha elő nem forduló, soha meg nem tapasztalható dolgokról nem lehet a hétköznapi nyelv használatával beszélni.

Vagy mégis lehet? Igen, lehet. Metaforákban. Addig, amíg mindketten tudjuk, hogy metaforáról van szó és mindketten tudjuk, miről szól a metafora, nincs is baj. Addig pl. a szép quark kifejezés hallatán egyik fél sem gondol egy Mona Lisa mosolyára emlékeztető bájosan csábító, vagy csábítóan bájos megjelenésű részecskére. A felek tudják, hogy a két szó mögött milyen absztrakt egyenletek vannak, amelyek különféle kölcsönhatásokat írnak le. 
A bajok ott kezdődnek, amikor ezt a metaforákon alapuló "nyelvet" laikusokkal is elkezdik megosztani. Akik nem ismerik mögötte az absztrakt matematikai kifejezéseket. Számukra ez egy kézzelfoghatónak tűnő leírás lesz, amelyet a valósággal azonosítanak.

És ez még nem is a legnagyobb baj! Az igazi baj ott kezdődik, amikor egy tudós már úgy beszél, mintha tényleg a metaforikus leírás lenne a valóság. Amikor beleszerelmesedik egy elméletbe és az elmélet metaforájába. Ekkor már úgy tűnhet a nagyközönség számára, hogy a metaforát tekinti a valóságnak.

A Valóság

Egy a valóság s ezer a ruhája

Ez egy általános iskolai fizika tankönyveket kiegészítő sorozat címe volt. Méghozzá nagyon ötletes és szemléletes címe.

Vannak filozófusok, akik azt állítják, a valóság tőlünk teljesen függetlenül létező valami. Ezek egyik része azt mondja, a valóság objektív módon és teljes mértékben megismerhető. Közülük megint mások azt, hogy ugyan tőlünk független objektív valami, de emberi mivoltunk (értelmünk korlátossága) gátat szab a megismerhetőségnek. Aztán vannak olyanok ugyanezen csoportból, akik azt mondják, a valóság tőlünk függetlenül objektív módon létező valami, de megismerése szubjektív. Vagyis a megismerőtől, annak módszereitől függ, hogy milyen ruhában látja a valóságot.
Aztán ott vannak azok a filozófusok, akik azt mondják, nem tudhatjuk, milyen a valóság. A valóságról csak azt állíthatjuk, hogy létezik szubjektív, de nem tudhatjuk, létezik-e objektív valóság. 
Nem kívánnék ebbe a vitába belefolyni. Én elfogadom azt az álláspontot, hogy a valóságról mindenki saját szűrőjén alkot képet, térképet. Na de mi van a tudománnyal?

Érdemes megfigyelni, hogy a nagy tudósok figyelmeztetnek, ők nem azt mondják el, hogy mi a valóság, hanem megpróbálják leírni milyen a valóság. Sok esetben ugyanarra többféle leírást is kaphatunk. A tudomány modellekben gondolkodik. Ezek a modellek adják a valóság leírását. A modelleknek vannak korlátai, vagyis a leírás csak egy bizonyos paraméter, feltétel tartományban lesz jó leírás. A tartomány határaihoz közeledve egyre nagyobb hibával írja le a valóságot.

Mit is jelent az, hogy modell? Az én megfogalmazásom szerint a modell a valóság tudományos metaforája. Akkor a laikusoknak szóló népszerű tudományos leírások a valóság metaforájának metaforái lennének? Talán.
A modell nem más, mit egy olyan elméleti (gondolati) konstrukció, aminek segítségével megmondhatjuk, hogy adott bemeneti állapotok, értékek (paraméterek és változók) mellett, mit várhatunk kimenetként. Pl. a Newtoni mechanika megmondja, ha két ilyen és ilyen tömegű golyó ilyen meg ilyen sebességgel és olyan szög alatt ütközik,  akkor a golyók milyen irányokba és sebességekkel távoznak. Ez a modell mindaddig jó, amíg makroszkópikus golyókról van szó. Ahogy egyre csökken a méret, a Newtoni mechanika egyszer csak pontatlanabb eredményeket ad, majd az eredmények teljesen megbízhatatlanok lesznek bizonyos körülmények fennállása esetén.
Ami érdekes, hogy bizonyos folyamatokat bizonyos körülmények között a mikrovilágban is a Newtoni mechanika ütközési egyenleteivel lehet leírni. A zavaró azonban az, hogy az ezekben jelen lévő fizikai objektumok kölcsönhatásait más szituációkban a vízhullámokat leíró egyenletekhez hasonló egyenletekkel lehet megadni.
És már meg is született például "az elektron kettős természete" című állítás. Amelyhez természetes módon jelennek meg a "Most akkor az elektron golyó, vagy hullám, vagy hullámzó golyó?" (Én legszívesebben azt felelném erre a kérdésre, hogy "Nem! Golyózó hullám!" )

A Valósággal kapcsolatos kommunikáció margóján még el szeretném mondani:

Az elméleteket nem véletlenül nevezik elméleteknek. A bizonyított elmélet, (helyes elmélet) azt jelenti, hogy kielégítően írja le a valóságot egy adott tartományban, nem pedig azt, hogy az elmélet maga a valóság. Vagyis megadott bemeneti paraméterek mellett a jó elmélet segítségével meg tudjuk mondani, mi fog történni. Na jó, sokszor csak azt, hogy nagy valószínűséggel mi fog történni. A tartományon kívül a bizonytalanság a történések jóslásában már igen nagy lehet.

Egy elmélet nem egyenlő a valósággal. Nem azt mondja meg, mi a valóság, hanem milyen valóságos (megtapasztalható, látható) kimenetele lehet a modell, az elmélet által leírt jelenségeknek. Nem azt mondja meg, hogy mi az a dolog, amiről az elmélet szól, hanem azt, hogyan viselkedik adott körülmények között.

Amikor találkozunk a valóságról szóló, az elején idézett példamondatokhoz hasonló kijelentésekkel, először érdemes azt is megvizsgálni, ki mondja: A Bűvész? A Guru? A Tudós?

Szerintem csak ennek eldöntése után érdemes vizsgálgatni magát a kijelentést!